- A megismerés metafizikája -
- Mégis hogy tud ilyet állítani, hogy az Istenben való hit csupán egy megtanult dogma, amelyről elménk segítségével szereztünk benyomást? Mondja, maga hallott már a szeretetről?
- Igen, volt szerencsém hozzá.
- Érzékszervei segítségével, elméjén keresztül szerzett tudomást a szeretetről, mint fogalomról, vagy egyéb módon?
- Minden bizonnyal elmém segítségével.
- Mégis, képes szeretetet érezni embertársai iránt. Hallott már a világról? Bizonyára látta, érezte, és szagolta is. Ha nem lett volna alkalma testi érzetein keresztül elméjével megtapasztalni, akkor nem létezne?
( Az öreg csendben elfordul. )
- Valamennyi érzékszerveinkkel érzékelhető és nem érzékelhető dologhoz is szükség van az elménkhez, mint hídhoz, ugyanis ez segít minket átjuttani azon a megismerési küszöbön, hogy ez a valami létezik.
( Az öreg tovább hallgat. A tiszteletes megfordul és elindul. Az öreg utána szól. )
- Tiszteletes úr. Önnek vannak gyermekei?
- Igen, Istennek hála, van két gyermekem. Egy fiam és egy lányom.
- Szereti-e őket minden bizonyossággal?
- Igen, jobban e földön, mint bármi vagy bárki mást.
- Szereti őket. Boldogsággal és mosollyal teli arccal néz és gondol rájuk minden nap, értelmet adnak a földi életének, és ha kell bármelyik pillanatban az életét áldozná értük.
- Igen, teljes bizonyossággal.
- Mégis, maga azt mondja, szereti őket. A szeretetről miképp szerzett tudomást?
- Az elmém segítségével.
- Ha nem olvasott volna könyveket a szeretetről, nem hallott volna a prédikációkon, a tanítások folyamán, és nem hallott volna szüleitől, illetve embertársaitól, akkor ön nem szeretné a gyermekeit, mert ugy-e bár mit sem tudna erről a tüneményről?
( A tiszteletes meglepett arccal hallgat. )
- A szó szoros értelmében, nem szeretné őket, habár a hozzájuk való érzelmi és léti kötődés mit sem változna. Ugyanazt a mosolyt látná, és ugyanazt érezné, csak nem nevezné szeretetnek.
( A tiszteletes továbbra is hallgat. )
- A valódi szeretetnek és hitnek nincs közvetlen köze az elménkhez, csupán addig a pontig, amíg e tüneményeket megpróbáljuk e szavak mögé bújtatni, értelmet tuszkolva beléjük. Azonban ez szemfényvesztés, hasonlóan a maga istene felé való féltő hithez és szeretethez. Ha ez a kapcsolat a valódi természetes létében is igaz volna, akkor képes lenne ezt a tanítások és megismerések nélkül is érezni és megtapasztalni, születve akár a világ bármelyik táján, az idő bármelyik pillanatában, elszigetelve mindentől és mindenkitől. Amely pontján a világnak talán ugyanazt az émelygő kötődést és féltést érezné gyermekei és szerettei iránt, amit mi szeretetnek hivnánk, bár maga ezt minden bizonnyal nem tudhatná. De istene iránt semmit sem érezne, mert nem tudna róla. A legdöbbentőbb megismerés pedig az lesz, amint lassan, mint ahogy a patak sodrása aprítja és formálja a sziklákat, ráeszmél önmagában ennek a teljes bizonyosságára.
( A fiatal tiszteletes lehajtott fejjel az öreg zarándokra tekint, az pedig a távolba néz, előretolja kalapját, majd továbbáll az ösvényen keresztül … )
